forrás: web
Nem is tudom, hol kezdjem… Talán a legelején…
Mikor Zsömi érkezéséről tudomást szereztem. 2001 február 06-án kora du a Dokibácsinál, egy csöppség, akinek apró szíve dobbanásai bezengték a rendelőt. Akkor volt 7 hetes pocaklakó.
Nagy meglepetés volt az érkezése, hisz nem is sejtettem, hogy velem ez megtörténhet, mert az orvosok szerint már 20 éves koromban is az volt a felállás, hogy nagy a valószínűsége, hogy nem lehet gyermekem. Ezzel akkor annyira nem is foglalkoztam. Aztán 5 évre rá, meglepetésként robbant be az életembe és mindenkiébe, aki közel állt hozzám.
Ő jött, mert dolga van itt, s engem választott Anyujának. <3
Azt a boldogságot és sokkot a mai napig nem tudom leírni, akkora meglepetés volt számomra. Amikor kijöttem a rendelőből, mindent rózsaszínben láttam, s a föld fölött repkedtem örömömben… Amíg hazaértünk, emlékszem, végig beszéltem hozzá az úton 🙂 biztos vagyok benne, hogy sokan nem igazán láttak normálisnak, de mit sem törődtem én azzal, csak egy dolog érdekelt, valaki érkezik és pár hónapra kibérelte a pocaklakot, és a további életemet meghatározza, bearanyozza minden percében. Egyek voltunk…
Aztán elérkezett az a nap, mikor az ultrahangra mentünk, hogy megnézzük, minden rendben van e. Dokibácsi pedig közölte, a 20 hetes csöppség bezony igazi fiú. Na kérem, én nem szerettem volna tudni, hogy fiú e vagy lány, csak hogy minden rendben van e vele. No de ha már így alakult, akkor rendben, neme kipipálva, kék lesz a készülő gyerekszoba. Ahha… De mi van akkor ha a doki elnézte? Mert hallottunk ilyen esetet is. Rendben, akkor sincs gond, babakocsi natúr lesz, a ruhák pedig mind olyan színűek, ami ha mégsem fiú, akkor is jól mutat benne 🙂
Aztán eljött a nagy nap, október 01. a kiírt dátum. De Ő nem szeretett volna még érkezni. két naponta jártunk vizsgálatra, plusz 26 kg feldobott kilóval… Aztán a dokibácsink úgy döntött 2001 október 14-én, hogy befektet az osztályra. Mindennap vizsgálatok, magzatvíz nézés, szülés indítás, stb… De Ő nem, nem akart még jönni, pedig már nagyon nagyon szerettem volna érezni, fogni, ölelni, szeretgetni, s a szemébe nézni, szuszogását hallgatni… De Ő nem akart még megérkezni…
2001 október 17. reggel 7:20, reggeli. Szobatársakkal elindultunk a reggeli felé, két db zsemle és egy kocka sajt, mely akkor olyan volt, mint egy villás reggeli, mert az éhség hatalmas volt rajtam. Egyszer csak jobbról egy ismerős hang: “Dóri, jöjjön, megvizsgálom gyorsan…” Én: Doktor Úr, nem lehetne a reggeli után, semmi erőm nem lesz felfeküdni a vizsgáló ágyra, ha nem ehetek…
Gyorsan megnézem s visszajöhet enni…
Rendben, akkor menjünk, de amíg lehetett, a két zsemlét s azt az egy kocka sajtot néztem, míg az ajtón kiérve eme hatalmas reggeli takarásba merült a szemem elől…
Szívhangot nézünk, meg egy gyors vizsgálat, aztán mehet is enni, mert hallottam a korgást a folyosó végén is 🙂
Hallgattam Zsömim szívhangját, mely oly gyorsan dobogott, hogy elképzelni sem tudtam, hogy akinek így jár a szíve, az enyém alatt, milyen lehet s mikor láthatom s foghatom meg végre. Mosolyogtam, s 1-1 könnyem végiggurult az arcomon, mert tudtam, hogy nemsokára találkozunk, s kéz a kézben, szemtől szemben is megismerjük egymást, életünk egy lesz, azt pedig szeretettel, boldogsággal és vidámsággal töltjük el.
Egyszer csak az ápoló hölgy jön, s kimegy a folyosóra, s hallom, hogy mondja a dokinak, hogy a szülés bezony itt indul. Pfff… hol, kérdeztem magamban, mert semmit nem éreztem, csak az éhség gyötört, de az nagyon..
Gyors vizsgálat, majd tanakodás után, infúzió, aztán 9:30 órakor úgy döntöttek, hogy burkot repesztene, s ha du 6-ig nem hajlandó kibújni akkor császározás lesz… Rendben, mondtam, hisz elmondtak mindent, hogy fog zajlani, s a könyvekből, melyeket a szüleimtől kaptam, s jól kiolvastam azokat, abból a rengeteg variációból, bizalom teljességében átadtam magamat az orvosoknak és ápolóknak. De nagyon éhes voltam!
forrás: web
Telefonáltam 3 helyre, hogy indul a szülés… De egy kiflit és egy ásványvizet hozzon valaki, mert nem fogom tudni megszülni a fiókámat. Na ezt mikor meghallották odabent, közölték, hogy nem szabad enni, mert hányás lesz a vége. Hát én ezt nem is értettem, mert én csak azt éreztem, hogy kell az étel, mindegy mi, csak valami, ami az energia szintemet megnöveli.
9:30, Zsömi Apuja megérkezett… Kérdeztem, kiflit hoztál? 🙂 aztán a zsebéből elővette azt az egy csodás friss kiflit, becsomagolva, meg a fél literes vizet is. Egy labdán kellett ugrálnom, s közben elkezdtem majszolni a kiflit. Dokibácsi pedig egyszer csak betoppant, s az én arcom, mint egy hörcsögé, tele volt kiflivel… “Dóri! Nem szabad enni, mert a gyerek kb 3,60 kg-os, s a nyomásnál hányás lehet a vége..” Én: “Drága Dokim, nekem meg semmi erőm nem lesz a nyomásokhoz, ha ezt a pár falatot nem ehetem most meg…” Dokim mosolyog, s közli, “na akkor jöjjön, s megvizsgálom, de azt tudja, hogy ilyen vidám és energikus kismamával ritkán találkoztam itt a közvetlen szülés előtt…”
Kiflit elmajszoltam, vizet megittam, s máris minden rendben volt, pocak nem korgott. 🙂 Kb fél óra múlva 1-1 fájdalom, összehúzódás. Hoppá, itt indul a menet… Anyukám megérkezett, s a folyosón fel-le járkálva, nagy izgalomban várta, hogy mi történik. Apum Bp-ről száguldozott haza, telefonhívásunkat követően, azonnal felállt a tárgyalásról, mert neki az első unokája érkezik a mai nap folyamán, s ennél fontosabb dolog ma nincsen számára, 2 órán belül megérkezett, és Anyummal együtt a folyosón várták, hogy mikor lesz valami, valami hang, egy felsírás, bármi, csak legyen már. Az elmondásuk szerint, minden perc óráknak tűnt…
12:00 fájdalmak erősödnek, de még mindig mókázás van idebent, viccelődök, kacarászunk, aztán egyszer csak a Doki azt mondja, hogy na akkor itt hamarosan szülünk, úgyhogy tessék sétálni sokat, aztán ha percenként jönnek a fájások akkor mehetünk, addig előkészülnek. Rendben. Séta fel le a folyosón, néha kifekszek az ágyon, aztán vissza a folyosóra fel-le.. 13:00, huh, jöttek ám a fájások, 1-1 percesek… egy perc fájás, egy perc alvás, de az olyan volt, mintha 8 órát aludtam volna.
Mehetünk, közölték, de előtte egy séta még, hogy tutira menjünk… Rendben, bár akkor már minden méteren megálltam… A fájdalomtól.
Szülőágy előtt megálltam… S közöltem, hogy létra van e, mert én ide fel nem tudok mászni, hisz mindenem egybe fáj. Nevetés, majd a kis lépcső érkezett segítségül, fent is voltam. Elfeküdtem, előkészítettek, közben műszakváltás, Zsömi Apuját többször megkérdezték, hogy nem fog e elájulni, stb… Már 14:00 volt, s mindenem egybe fájt. Dokim egy kérdéssel betalál, Dóri, van itt 6 tanuló, akik megnéznék a szülést, s most úgy néz ki, hogy ön az egyetlen akin ezt megtehetnék a mai nap. Na NEEEEE! Doki ez így is már elég sokkkk nekem, és nagyon szégyenlős vagyok. Doki kérlel… Én: Na egy feltétellel, ha szól hogy mikor jönnek a tolófájások, akkor megnézhetik. Mert egybe éreztem mindent ugye.
Vizes törülközőt a fejemre tettem, letakartam, majd hallom a susmust, kikukucskálok a törülköző alól, s a lábam közt 7 ember, egy szülésznő, meg 6 fiatal tanuló mosolyog, mellettem balra a Doki, jobbra Apuka, meg még két Ápoló hölgy. Na kész! Törülköző vissza, s halkan megjegyeztem alóla, hogy gyorsak legyünk, Zsömi segíts!
Első tolás, hang kifutott, nem jó… Apuka felemeli a törülközőmet, majd hatalmas mosollyal közli, hogy “vihar van a feje tetején a gyereknek, akkora forgó van a nagy haján… Mert ő látta… jön a következő fájás, s közöltem, hogy akkor most! Tolom… Fej kint… Még egy tolás, s kint is van. Csend van… Susmus és mosoly hallatszik, de csend van… Törülközőt leveszem, s nézek, látom, hogy 3-an dolgoznak a gyereken, aggódok, megijedek, könnyeim csordulnak… S csak egy jött ki belőlem: “had lássalak végre élőben…” S felsír! <3 hatalmas öröm, mindenki mosolyog s meghatódik… Rám fektették… Szívünk összeért újra, de már kint e világban… <3
Végre átölelhettem, s megnyugszik, elcsendesedik, szuszogva, körbezártam két karom közé, s mondtam neki, hogy “Szia, végre itt vagy, már nagyon vártalak…” Nem tudom a többit leírni, mert most is elpityeredtem magamat…
fotó: Mák Dóri
Elviszik, lemossák, megmérik, stb… Addig engem rendbe szednek.. Kiviszik megmutatni a Szüleimnek, s közben hallom, hogy Nővérkém is megérkezett. <3
Kitolnak, s a Családom még mindig az ajtó előtt áll, s rám vár. Mindenki örömében sír, szemükben látnia büszkeséget, hatalmas öleléseket kapok, puszihalmokkal együtt. Majd annyit mondok, hogy “Sziasztok, Nagyszülők lettetek..” Ezt leírni nem lehet, hisz egy szülő, ha nagyszülővé válik, az ugyan olyan boldogság és leírhatatlan öröm számukra, mint amikor a saját gyerekeik születtek meg anno…
Zsömi: 2001. október 17. 14:30 órakor, 51 cm, 4220 gr súllyal megérkezett e világra, örömöt, boldogságot, s rengeteg mosolyt hozott e családba.
Köszönöm, hogy itt vagy, s minket választottál családodnak. <3 <3 <3
fotó: Mák Dóri
Kommentek